Olvassunk! 1. kör - 9. rész: Hóman Bálint: Ősemberek-ősmagyarok

EREDMÉNYEK

A magyar nép – testi-lelki alkatának és ősi nyelvének egyértelmű tanúsága szerint – a finn-permi népekkel együtt a kontinentális fajtakörbe tartozó kelet-európai fajta finn-magyar ősnép ivadéka.

Őskori elődei évezredekig éltek a kontinentális fajtakörbe tartozó alpesi és turáni fajták őseivel közösségben, majd a rokon fajtáktól elválván újabb évezredekig az indogermán–finn-magyar életközösség keretében. Az indogermán ősnép nyugat-európai és árja ágazatának szétválása után egy ideig még az árjákkal maradtak szoros kapcsolatban, majd ezektől elválván a kontinentális ősfajtából legelőször kiszakadt paleoeurópai fajta szamojéd-ugor népcsoport őseivel éltek együtt a most már valóban „finnugor” életközösség népének legkeletibb ágazataként.

A finnugorság őshazáját valamikor Ázsiában keresték. Manapság rendszerint az Urál vidékére helyezik. Ezek a feltevések azonban tarthatatlanoknak bizonyultak: a kelet-európai fajta finn-magyar ősnép, a többi európai fehér bőrű nép őseihez hasonlóan nyugatról költözött keleti erdős hazájába. Őshazáját, ahol kontinentális fajtaköri alpesi és turáni népekkel, majd az indogermánokkal s végül annak árja ágazatával élt együtt, valahol az Alpesektől és a Kárpátoktól északra eső erdővidéken kell keresnünk. Az árjáktól is elszakadván a Visztula–Dnyeper közén húzódott északkelet felé, s a Kr. e. második ezredévben az orosz erdővidéknek a Bugtól északkeletre a Felső-Okáig terjedő szakaszán lakott. Itt, az első finn-magyar őshazában találkozott a Felső-Dnyeper–Felső-Volga–Oka folyó határolta területen élő kezdetleges paleoeurópai fajta szamojéd és por népelemekkel. Itt alakult ki az eddig helytelenül „uráli ősnépnek és ősnyelvnek” nevezett finn-magyar-ugor-szamojéd – röviden finnugor – élet- és nyelvközösség.

A magyar nép magukat ud rokonaikkal szemben mans-magy, majd magyar néven nevező ősei – nyelvünknek a finnugor nyelvcsaládban elfoglalt szélső helyzetéből, s a nép későbbi földrajzi helyzetéből következtetve – a Dnyeper–Oka közi őshaza legkeletibb végein, az erdővidék és a ligetes sztyepp határvidékén laktak. Itt kerültek közelebbi érintkezésbe a tőlük észak-északkeletre tanyázó szamojéd-ugor népséggel, s a dél felől Kr. e. 1300 táján szomszédságukba hatoló elő-ázsiai fajta kimméri-géta urgur népekkel. Ez az elhelyezkedésük és környezetük határozta meg további sorsukat, műveltségüknek a rokon népekétől eltérő fejlődését. Míg a finn-permi népek őseinek érintkezése a tisszagéta népcsoportba tartozó urg népekkel csak felületes és közvetett volt, a tőlük fokozatosan elváló magyar ősnép szoros kapcsolatba került, s majd életközösségre is lépett más műveltségű lovas nomád szomszédaival. Évszázadokon át tartó érintkezésük eredményeképpen az erdőlakó magyar ősnép a ligetes sztyeppén lovas vadász és lovas pásztor pusztai nomád néppé alakult át. Elvált erdőlakó finn-permi rokonaitól, s valamikor a Kr. e. első ezredév elején keletre költözött, a Volga–Káma–Bjelája–Szamara közi területre.

Urál-altaji műveltségének emlékei nyelvünk úgynevezett ugor kori szókincsében, s a Kr. e. 600–200 közt virágzó ananyinói kultúra lelőhelyein jutottak korunkra. Szomszédai közül a Bjelája–Felső-Káma–Csuszovája közén élő, majd az Urál hágóin Szibériába is áthúzódó szamojéd-ugor népek műveltségét a „csontos-gorodiscsék” ananyinói elemeket is tartalmazó kultúrája, a tisszagéta-urg népekét pedig a kubáni kultúrával rokon Volga vidéki khvalinszki kultúra tükrözi vissza. E kultúrának a magyar műveltségre gyakorolt sorsdöntő hatásáról régi kaukázusi-jáfetita jövevényszavaink, köztük a lótartásra, a fémek használatára és az általános világszemléletre vonatkozó műveltségszavak s az ananyinói bronzkultúrának a finnugor ősműveltségbe beágyazódott kimméri-géta eredetű elemei, a magyar és az urg népelemek együttélésről és keveredéséről a honfoglalás kori sírokból előkerült elő-ázsiai típusú testi maradványok tanúskodnak. A Kr. e. harmadik század végén a hunok elől menekülő árja-alán népek hatoltak az Urál vidéken élő tisszagéta-urg népek, s köztük magukat már magyarnak nevező, de a görögöknél „jürk”, „urg” néven ismert magyarok keleti és délkeleti szomszédságába, majd e népeket hazájukból kivetve a Volga–Don vidékére, s a káspi–pontusi síkságra. A Don–Dnyeper közén megszállt roxolánok az urg népek egyikét, a későbbi kuturgurok elődeit a Dnyeper-torkolat vidékéig űzték. A „szavirok”, vagy „fekete alánok” Kr. e. 200 és 100 közt a magyarok uráli őshazájában telepedtek meg, az alán áradat elől északkelet felé menekülő permi népek – zürjének és votjákok – szomszédságában. Háromszázados itteni uralmuk emlékét a permi nyelvek néhány alán jövevényszava, s az ananyinói magyar bronzkultúrát felváltó s a Kr. e. 100–Kr. u. 500 körül virágzó pianobori vaskultúra emlékanyagra tartotta fenn. E műveltség ananyinói elemei arra vallanak, hogy az őslakosság egy része – nyilván a későbbi baskír-magyarok ősei – az uráli őshazában maradt és szavir uralom alá került, bár az is lehet, hogy ezek a műveltségelemek a magyar uralom alól szavir befolyás alá került ugor – vogul-osztják – népség útján kerültek a pianobori szavir kultúrába. A szavirok nyomására uráli hazájukból délre költöző magyarok a Volga–Oka közén élő permi nép déli szomszédságában, részben rájuk telepedve a Volga–Don közén szálltak meg. Déli szomszédaik az előttük vonuló unurgurok és sarurgurok voltak, északnyugaton a Volgáig előnyomuló szavirokkal kerültek közvetlen érintkezésbe, s velük – valamikor az 5. század közepe előtt – életközösségre is léptek. Ez időből, a Kr. u. első évezred első feléből származnak a magyar–permi nyelvi egyezések, alán-szavir jövevényszavaink s az urgur-magyarok megjelölésére egy ideig használatban volt „szavir” népnév. A Kr. u. 5. század derekán az Urál-vidékre jött avarok támadása nyomán az uráli magyar őshazából elköltöző szavirok az urgur népekre támadtak, s azokat elűzték hazájukból. A sarurgurok és unurgurok 463-ban a Kaszpi-tenger és az Alsó-Volga partvidékéről nyugat és délnyugat felé húzódtak, a Kaukázusig visszaszorított alánok szomszédságába, s az unurgurok a Pontus keleti partján, a Don–Kubán közén – a királyi szkíták egykori hazájában – szálltak meg. Északkeleti szomszédságukba a magyarok ez időben „urog”, majd „uturgur”, vagyis ötmagyar néven emlegetett ősei jöttek. A két nép nemsokára egy törzsszövetségben egyesült, amelyben a 6. század második negyedében az uturgur-magyar elem jutott vezető szerephez.

Ez időben az urgur népek már török fajta népelemekkel voltak átitatva. A 4. század utolsó negyedében az Ázsiából előtörő hunok uralma alá kerültek, és hun törzsek telepedtek föléjük. Attila korában a Hun Birodalom kötelékébe tartoztak, majd – nem sokkal a Pontus vidékére költözésük után – Attila fia, Irnik pontusi Hun Birodalmának kötelékébe tartoztak. Ugyancsak a 4. században, a hunok előtt jövő szarvasmarha-tenyésztő és földművelő nyugati török vagy bolgár népcsoportok telepedtek a lovas nomád urgur népek földjére, s a már korábban felszívódott hun-török elemekkel együtt beolvadtak az urgurságba. A sarmagurok, unurgurok és Don–Dnyeper közi kuturgurok rövidesen nyelvben is elbolgárosodtak, a magyarok nyelve pedig számos bolgár jövevényszóval gyarapodott. Az urgurok új élettársainak a nyelvéből jöttek az unurgur, kuturgur, uturgur, sarurgur népneveket felváltó onogur, altiagir, besgur, saragur népnevek is, amazoknak török fordításai.

A pontusi birodalom bomlása után, 545 táján kialakult uturgur és kuturgur hatalmak rövid ideig tartó virágzásának és egymással vívott harcainak az 558-ban itt keresztülvonuló avarok, s az 568-ban e vidékig hatoló türkök vetettek véget. Ezek avar, azok türk uralom alá kerültek, s az új török népelemek betelepedésével befejeződött az urgur népek elbolgárosodásának a folyamata. A sarurgurok vagy saragurok, s a kuturgurok vagy altiogurok neve végleg eltűnt. Ivadékaikat a 6. század vége óta már csak „bolgár” néven emlegetik. Fennmaradt azonban az onogur–magyar törzsszövetség, a tőlük mindig megkülönböztetett népnek „onogur” neve. A türk és az avar hatalom hanyatlásával 630 táján a régi hun dinasztiából sarjadt Kürt király a pontusi Onogur-bolgár Birodalomban fél századra még egyszer egyesítette az urgur-bolgár népeket, sőt a pannóniai kuturgur-bolgárok támogatásával – úgy látszik – Attila egykori birodalmának helyreállítását is megkísérelte. A magyarok ez időben kerültek először tartósabb érintkezésbe a kereszténységgel, mikor királyuk megkeresztelkedett és térítő papokat is hozott országába. S ez a keresztény térítőmunka a későbbi kazár uralom idején sem szűnt meg: a krími érsek fennhatósága alatt a 8. században külön onogur és kazár püspökök működtek a Pontus keleti partvidékén.

Kürt halála után – 670–680 táján – az onogur-bolgár hatalom elbukott a Kaszpi-tenger partjairól hódító útra indult türk-kazárok ellen vívott harcában. Népei elszakadtak egymástól. A saragur-ivadék bolgárok északra húzódtak, s a volgai-bolgár hatalom és műveltség megalapítóivá lettek. A Don–Dnyeper közi kuturgur-bolgárok és a hozzájuk csatlakozó onogur-bolgár töredékek délnyugatnak indultak, s a dunai-bolgár hatalom alapját vetették meg. Az Onogur Szövetség öt magyar törzse két onogur-bolgár törzzsel egyesülve a régi hazában maradt, de részben áthúzódott a Don–Dnyeper közére is, ahol idővel egészen a dnyeperi szlávok szomszédságába hatolt. Nemsokára azonban meg kellett hódolnia a Volgától a Dnyeperig terjeszkedő kazár hatalomnak. A bolgár törzsek csatlakozása után hétmagyar nevet viselő magyar ősök népnevei eltűntek a rövid fél százados türk-kazár uralom idején rájuk is alkalmazott türk népnév alatt, mígnem a kazár hatalom lehanyatlása és a magyarság önálló életének megkezdése után – a 9. század derekán – újra előtűnnek régi magyar, onogur, ungr-, besgur nevei. Néhány évtizeddel később a kazároktól elszakadt törzsekkel egyesült hét magyar törzs a Volgán átkelt, s a magyarok eddigi hazájában megszállt besenyők támadása nyomán a régi hun-magyar dinasztiából sarjadt Álmos vezérletével elhagyta Pontus-vidéki hazáját – Levédiát –, s a kazárok szomszédságából előbb néhány évre a Dnyeper–Al-Duna közére, majd Álmos fia, Árpád fejedelemmé választása után a Duna–Tisza vidékére költözött, ahol az eddigi szomszédoktól és élettársaktól merőben különböző, más fajta, más nyelvű és más műveltségű népek környezetébe jutott. Őstörténetünk különböző természetű – embertani, nyelvi, régészeti, történeti – forrásainak a kalauzolásával végigkísértük magyar népünket a kontinentális ősfajta nyugati őshazájából az eurázsiai tájon át a Kárpát-medencébe vezető hosszú útján. Megismerkedtünk elődeivel és élettársaival, történet előtti élete egymásra következő korszakaival. E más-más műveltségi állapotot jelölő korszakoknak, vándorútjuk egyes szakaszainak határjelölő és útjelző kövei a más népektől befogadott kultúrhatásokra is rávilágító finn-magyar kori ud, a korai árja kölcsönszavak közé tartozó mans, vagy magy, a kimméri-géta élettársaktól örökölt jürk, vagy urg, az árja-alán szomszédoktól vett szavir, a magyar törzsszövetség belső tagoltságát kifejező ut-urgur vagy bes-gur, azaz ‘ötmagyar’, s az ezt később felváltó ‘hétmagyar’, az unurgur és bolgár kapcsolatokról tanúskodó onogur ungr, a hun és türk-kazár uralom idejéből származó hun és türk s az ősi magy népnévből képzett történeti magyar népnevek. Minden népnév egy hosszabb-rövidebb korszakot és egyszersmind egy-egy újabb műveltségi állapotot fejez ki, amelyek ismeretében a nyelvi és régészeti emlékek elemzésével és értelmezésével juthatunk el, de a későbbi korszakokban már a történet írott forrásainak segítségét is igénybe vehetjük, az őskori állapotok jellemzéséhez pedig – nagy óvatossággal ugyan – a néprajzi analógiákból meríthető tanulságokat is felhasználhatjuk. Mindezek együttes mérlegelésével tudjuk a magyarság ősi műveltségének hiteles képét megrajzolni.

Olvassunk! 1. kör - 8. rész: Hóman Bálint: Ősemberek-ősmagyarok

A MAGYAR FAJTA

...

 Az embertani vizsgálatok immár kétségbe nem vonható eredménye szerint a paleoeurópai fajtakörbe tartozó lappok, vogul-osztjákok, szamojédek és kelet-szibériai rokonaik testi alkata – újabb eredetű kelet-európai, turáni és mongol beütésekről nem szólva – merőben különbözik a kelet-európai fajtából sarjadt finnugor népekétől. De lelki adottságaik, szellemi képességeik, erkölcsiségük, ellenálló erejük, életformáik és általában művelődéskészségük is messze alatta marad emezekének. Ezt a különbséget már az ókori írók – Hérodotosz, Tacitus, Prokopiosz – is felismerték, s az később a finnugor népek műveltségének fejlődésével még szembetűnőbbé vált, legújabban pedig a tudományban is igazolásra talált.

Ezeknek, az emberi műveltség igen alacsony fokán élő primitív – a kontinentális törzsről sarjadt fajtákat összekötő ősrokon – népeknek sem élettani, sem művelődéstörténeti értelemben nincs semmi közük a finn-permi és magyar népekhez. Mai nyelvük valóban a finn-ugor nyelv, de ezt a szomszédságukba jött és rájuk telepedett finn-magyar ősnéptől vették át. A nyelvcsere korát a lappoknál a Kr. u. 2. századig, a vogul-osztjákoknál és szamojédeknél a Kr. e. 1. ezredévre kell tennünk. E népek igen fogyatékos művelődéskészségének a bizonyítéka az, hogy noha a lappok évszázadokon éltek a finnek, a vogul-osztjákok és szamojédek pedig a magyarok szomszédságában és uralma alatt, velük el is keveredtek, azok kultúrájának leglényegesebb elemeit sem tudták elsajátítani. Az obi-ugor nyelvekben ma is megvan a magyarból vett ‘ló’ szó, s több más, lótartásra vonatkozó kifejezés, de maguk a történelem egy időszakában sem emelkedtek a lótartó vadásznépek színvonalára.

A nyelvrokonság alapján joggal beszélhetünk uráli, helyesebben felső-volgai és altaji élet- és nyelvközösségekről, de uráli és altaji ősnépekről, őshazákról, ősnyelvekről – mindhárom esetben különböző fajta és eredetileg különböző nyelvű együttélésről lévén szó – éppoly kevéssé szólhatunk, aminthogy hasonló kapcsolatok alapján botorság volna sumer-sémita, etruszk-latin, gall-frank, brit-angolszász vagy szláv-bolgár ősnépet, őshazát, ősnyelvet emlegetnünk.

A magyar nép a többi európai néphez hasonlóan különféle fajtaelemek foglalata, mégis fajilag meghatározott történeti alakulat. Alaprétege a kelet-európai fajta, mellyel később elő-ázsiai, dinári és turáni fajta elemek egyesültek tartós életközösségre, s az így kialakult „magyar fajta” magán viseli mindhárom ősi fajtaelemének örökölt s a természeti körülmények változása, a természetes osztódás és különböző vérkeveredések nyomán szerzett testi és lelki bélyegét. S ez a keveredés nagyon szerencsés volt.

Az óvatos, tépelődő, sokszor határozatlan, de higgadt, kitartó, állhatatos kelet-európai emberből hiányzott a hirtelen cselekvés és a nagyvonalú szervezés képessége. Annál nagyobb volt megtartó, konzerváló ereje. Az öntudatos, ötletes és tettre kész turáni és elő-ázsiai ember mestere a kalandos vállalkozásoknak és nagy távlatú katonapolitikai szervezésnek. Könnyen lobbanó és csüggedő kedélye és állhatatlan természete azonban képtelenné tette a kitartásra és a tartós ellenállásra. Csak másfajta népelemekre telepedve s azokkal elvegyülve tudták szervezéseik és államalapításaik tartósságát biztosítani.

A sumerok, hattiak, lüdek, punok mediterrán-orientális népelemekkel vegyülve alakították ki a maguk történeti államszervezeteit. A turáni fajta népek közül is csak azoknak az államalakításai – így a bolgár és oszmán-török államok – bizonyultak tartós államalakulatoknak, melyekbe a szervező turáni elem másfajta népelemekre építve alakította ki a maga politikai életformáját.

A magyarság is a történet előtti időkben végbement szerencsés vérkeveredésnek köszönheti, hogy sokáig laza szervezetben élő finn-permi rokonaival ellentétben korán nemzetté szervezkedett, államot alakított, s a művelődés magas fokára emelkedett, és emellett államát, intézményeit, népi kultúráját – sorra elhanyatló kimméri és török rokonaival ellentétben – állandósítani és a sors minden csapása ellenére immár egy ezredéven át fenntartani tudta.

A honfoglalást követő századokban a magyar nép is keresztülment azon természetes keveredési és áthasonulási folyamaton, amin a különböző fajtaelemeket beolvasztó többi európai nép is keresztülment. Felszívta magába az új haza területén talált, a honfoglaláskor csatlakozó s a magyar településű országrészekbe később bevándorolt idegen elemeket. S ennek a folyamatnak az eredményeképpen kitermelte magából az ősi sajátosságait híven megőrző, de a keveredés nyomán új jellegekkel is gyarapodott „európai magyar” típusát. Felvette magába az idegen fajta elemeket, de azután is magyar maradt, nemcsak szellemisége, de faji alkata tekintetében is; csak a fajtaelemek aránya tolódott el. Az alföldi magyarság kipusztulásával és a helyébe bevándorló s utóbb a magyarságba felszívódott délszláv, oláh, német népelemekkel a dinári és az alpesi fajta nyomult előtérbe. Az ősi elő-ázsiai fajta helyét a vele rokon dinári foglalta el.

A mai magyar néptestben – különböző vizsgálatok és számítások eredményeinek az egybevetésével – mintegy 30–35 százalékra tehető a kelet-európai, 20–25 százalékra a turáni, 15–20 százalékra a dinári-elő-ázsiai elem, összesen 70–75 százalékra a honfoglalás előtti három fajtaelem arányszáma, szemben a 10–15 százalék alpesi, 5 százalék mongol és szibirid, 10 százalék északi, földközi-tengeri, orientális és egyéb fajtaelemmel. Színmagyar vidékeken a kelet-európai és a turáni elem arányszáma 70–80 százalékig emelkedik, más tájak magyar-szláv vagy magyar-német népességében a dinári, illetőleg az alpesi elem érvényesül nagyobb nyomatékkal. Igen sok más típusú egyénen és csoporton felismerhető az ősi fajták beütésének a nyoma.

Azzal a közkeletű állítással szemben, mintha a magyarság fajilag jellegtelen, túlságosan kevert nép volna, a vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a magyar néptestben uralkodó ősi kontinentális – kelet-európai és turáni – rasszelemek 50–60 százalékos arányszáma megfelel a többi európai népeknél észlelhető arányszámnak. Ugyanennyire becsülik a finneknél a kelet-európai, a németben és az angolban az északi és a déli, az olaszban a földközi, a szerbben a dinári fajtaelemek arányszámát. S ahogy a magyarban 20–25 százalékra rúg a dináriak, úgy a németben és angolban 20–30 százalékra az alpesi elem száma. Mindezeknél sokkal kevertebb faji tekintetben például a franciák vagy a csehek. A franciák közt körülbelül egyenlő arányban fordulnak elő földközi-tengeri, alpesi és északias típusú egyének, a cseheknél dináriak, alpesiek, kelet-európaiak.

...

Olvassunk! 1. kör - 7. rész: Hóman Bálint: Ősemberek-ősmagyarok

FAJ, NÉP, NEMZET

Faj, nép, nemzet manapság untig emlegetett, de gyakorta tévesen értelmezett fogalmak. A fejlődés legősibb fokára vonatkoztatva ugyanannak a tárgynak – egy bizonyos emberi közösségnek – a megjelölésére használható, de mégsem azonos értékű, csupán párhuzamos fogalmak. A „faj” vagy „fajta” a közösség vérségi egységét, tagjainak közös eredetét, a „nép” ennek társadalmi és művelődési egységét, életformáját és világszemléletének azonosságát, a „nemzet” a közösség államszervezeti egységét, politikai egyéniségét és szemléletét fejezi ki.

A fajta és a nép őseredeti alakulások, a nemzet későbbi fejlemény, minden nép történetének későbbi időszakában jelentkezik. A fajta természeti, a nép és nemzet történeti, amaz társadalmi, ez pedig politikai alakulat. Az ember természeti lényként egy fajtához, társadalmi lényként egy néphez, politikai lényként egy nemzethez tartozik.

A fajta közös eredetű, és a közös ősök testi-lelki vonásait viselő emberek és csoportok természetes úton létrejött közössége. A nép egy helyütt és azonos életformák között együtt élő, azonos nyelvű embercsoportok világszemléleti közössége. A nemzet egyazon állami szervezet keretei közt élő egyének és csoportok politikai közössége, az államszervező és államfenntartó nép politikai megjelenési formája.

Az őskorban voltak, s a kezdetleges népek világában ma is akadnak csupán egyfajta embereket felölelő természetes népi közösségek, de a mai népek és különösen a kultúrnépek kivétel nélkül különböző fajta napelemekből tevődnek össze. A történeti életük folyamán erős vérkeveredésen keresztülment népek egységét és fajiságát különböző származású fajtaelemeikre hivatkozva kétségbe vonnunk mégsem szabad. Napjainkban mégis elég nagy erre a hajlandóság.

Az egyik félen teljesen elhanyagolják a lelki tényezők – a nyelv, az érzés, a tudás, az erkölcsiség, a szellemiség – és a történeti fejlődésben adott tények értékelését. Pusztán a vér, a származás, a fajiság vizsgálata alapján akarják ősi elemeikre bontani a népeket. A nemzettestből ki kívánják közösíteni a történet folyamán abba beolvadt idegen származású elemeket.

A másik félen a vérkeveredés közismert történeti tényére hivatkozva az ősidőkön túl kétségbe vonják a fajták létezését. Megtagadják a népek fajiságát, s a nemzetben pusztán életszemléleti és akarati tényezők által meghatározott szellemi képződményt látnak. Tagadják, vagy csak egész korai állapotban ismerik el a nép összefüggését a fajjal, s a nemzet szerves kapcsolatát a fajilag meghatározott néppel. A nemzettestbe kívánják iktatni az államfenntartó néppel együtt élő, de idegen erkölcsű és szellemiségű, sőt még az idegen nyelvű elemeket is.

Történeti szempontból ezek az elméletek teljesen elhibázottak. A fajiság kizárólagos történetformáló szerepének a hangsúlyozása és a fajiságtól független, légies szellemi alakulattá hígított nemzet mesterkélt fogalma egyaránt történetietlen elképzelések. A népet az elfajzástól óvó fajvédelmi törekvéseknek mindenesetre megvan a maguk jogosultsága. Ezeknek a szempontoknak a mellőzése nem egy nép bukásának és pusztulásának volt az okozója. Más népeket – s erre a legszebb példát a zsidók régi történetében találjuk – az óvott meg a pusztulástól, hogy ki tudták testükből közösíteni az erkölcsiségük és szellemiségük világába beleilleszkedni képtelen idegen fajta elemeket. A történeti és az erkölcsi értékek magasabb szemszögéből nézve mégis a nép erejének és erényének kell tartanunk, ha az egyénenként, csoportosan, sőt néha nagyobb tömegekben hozzácsatlakozó, vele együtt élő és azonos erkölcsű idegen fajta népelemeket kényszer alkalmazása nélkül, teljesen magába tudta olvasztani anélkül, hogy saját, fajilag meghatározott ősi népi egységét feláldozná vagy megtagadná. Ez a természetes áthasonító folyamat az ősi fajta életerejének a bizonyítéka, és semmiképpen sem jelentheti a népek elfajzását.

A nép és a nemzet fogalmát sem egyik, sem másik történetalkotó tényező oldaláról nem foghatjuk meg, mert kialakításukban egyenlő része volt a természeti és erkölcsi erőknek, s éppen a faj, nép, nemzet szoros fogalmi kapcsolatában nyilvánul meg legszebben az anyagi és a szellemi erők összefüggése és párhuzamos történetalkotó működése.

A fajiság önmagában erős népi öntudat és történeti hivatástudat híján nem formálhat életerős közösséget. A népiség megvallása önmagában, vérségi kapcsolatok, közös hagyományok, azonos világszemlélet és ezekben igazodó cselekvés híján nem jelenti a néphez való tartozást. A politikai összetartozás és érdekközösség tudata önmagában, a sorsközösség belső érzése és a fajiságban gyökerező szellemiség azonossága nélkül nem teremthet igazi nemzeti közösséget.

Fajiság, népiség, nemzetiség: mindhárom egyaránt vér és lélek, érzés és tudat, hagyomány és hivatás, hitvallás és cselekvés szerves foglalata.

Olvassunk! 1. kör - 6. rész: Hóman Bálint: Ősemberek-ősmagyarok

KEVEREDÉS ÉS KIVÁLASZTÁS

A természeti körülmények változása, és az ősi emberfajták természetes osztódása és kereszteződése nyomán kialakult mai fajták majd mindegyikén felismerhetők a régi vérkeveredések nyomai. Az ősi fajták eredeti vonásait, ha módosultan is, leghívebben őrzik a kevésbé differenciált, elmosódottabb jellegű, sokféle módon rokon kezdetlegesebb emberfajták: Ázsiában a dél-kínai és a hátsó-indiai paleomongol, Indiában és Indonéziában a melanid, Ausztráliában és Óceániában az ausztralid és a paleomelanezid, Afrikában a pigmid és a paleonegrid, Amerikában a paleoamerikai – margid és lagid – s a brazilid és az eszkimoid, Délnyugat-Európában a pireneusi, Észak-Eurázsiában a paleoeurópai – lapponid és szibirid – fajták.

Az egyes fajtakörök legjellegzetesebbnek tartott ágazatai – így a földközi-tengeri fajta mediterrán vagy ibero-inzuláris és indid ágazatai, az északi-tengeri eredetű dáli, a kontinentális körbe tartozó alpesi, a mongol tungid, az afrikai neonegrid és az amerikai szilvid, centralid, andid és pampid fajták – a maguk törzsének hosszú belső fejlődés során kialakult hajtásai, bár idegen beütések nyomai is kimutathatók rajtuk.

A többi fajtákon még világosabban tűnnek szemünkbe a kereszteződés jelei. A cromagnoni eredetű északi fajtán aurignaci, a földközi fajtakörbe tartozó atlanto-mediterrán és észak-indid fajtákon északi, az orientálison elő-ázsiai, a kelet-európai fajtán északi-tengeri, a turánin mongol, a dinárin északi, az elő-ázsai fajtán és a negrid fajtakörbe tartozó ethiopid fajtán mediterrán, a mongol körbe tartozó szinid fajtán európai – északi és turáni – beütés nyomai ismerhetők fel.

Az osztódás és a kereszteződés folyamata állandó és folytonos, de csak évszázados, sőt évezredes együttélés és meg-megújuló keveredések esetében vezet új fajták kialakításához, helyesebben új fajtajellegek állandósulásához. A kereszteződésekkel minduntalan létrejövő és két vagy több fajta bélyegeit különféle változatokban viselő elemek, átmeneti és köztes emberalakok állandóan köztünk élnek, mégsem hagynak szembetűnő nyomot a népek fajtaképén. Nagy részük kivesz a fejlődés során, más részük visszafajzik egyik vagy másik őséhez, és a faji vonzódás alapján hasonló jellegű egyénekkel házasodva egyik vagy másik fajtába olvad bele. A fajrokon egyének öntudatlanul vonzzák egymást, s ezért a különböző faji alkatú emberek házassága még egyazon nép keretén belül is ritkább s kevésbé termékeny a rokonfajta egyének házasságánál. A vegyes fajta házaspároknak az ivadékai pedig az öröklődés törvénye értelmében egyik vagy másik ősükre fajzanak vissza, s annak fajtajellegeit öröklik.

A fajta asszimilál, de egyúttal szelektál is. Magához hasonítja, felszívja, beolvasztja a rokon lelkeket, de kiválasztja és elkülöníti, öntudatlanul kiközösíti magából a fajképet torzító elemeket. Az öröklés és a kiválasztódás törvényéből következik, hogy a fajta minden keveredés ellenére tovább él a népekben és egyénekben.

A NÉPEK FAJISÁGA

Ez a természetes áthasonulási és kiválasztódási folyamat magyarázza meg, miként beszélhetünk ma is a legkülönbözőbb fajtaelemekből összetett európai népek faji jellegéről és hovatartozásáról. Ez magyarázza meg, miképpen élhetnek a mai néptestekben kevéssé változott alakban és összefüggő, nagy csoportokban a régi emberfajták mint egy-egy nép uralkodó rasszelemei, s ezek közé ékelve miképpen maradhattak fenn egészen eltérő jellegű, idegen faji csoportok.

Európa népei ugyanazokból a fajtaelemekből tevődnek össze, csak a különböző elemek arányszáma más mindegyik népben. Vannak uralkodó és csoportosan vagy szórványosan előforduló fajtaelemeik. A népek fajiságát az uralkodó rasszelemek határozzák meg. Ily értelemben beszélhetünk mediterrán fajta spanyolokról, portugálokról és írekről, északi fajta svédekről és dánokról, anholti fajta skótokról, alpesi fajta walesiekről, vallonokról, svábokról, dinári fajta bajorokról, horvátokról és bosnyákokról, elő-ázsiai fajta örményekről, szibirid fajta vogulokról és szamojédekről.

A legtöbb nép faji összetétele azonban sokkal bonyolultabb, fajtajellegük tájanként vagy származási csoportonként változó. Az olasz néptestben délen szinte kizárólagos a mediterrán elem, de északnyugaton az alpesi, északkeleten a dinári, Piemontban az északi elem van többségben. A francia nép délen és délnyugaton túlnyomóan mediterrán, a középső részen és északon inkább alpesi jellegű, Normandiában és Elzászban északi, Bretagne-ban pireneusi és turáni, a keleti határvidéken dinári elemek jutottak túlsúlyra. Észak-Németországban az északi és a déli fajta, Bajorországban a dinári elem, a többi déli tartományban az alpesi uralkodik. A fajiságnak ez a tájanként változó jellege mindhárom nagy európai népnél a népi egység és államközösség kialakulása előtti állapotokat tükrözi vissza, s az egyes tájak különböző fajta lakosai és ezek önálló tartományai közt a múltban annyiszor kiütköző ellentéteknek a forrására is világosságot vet.

Még kevertebb, s már nem is annyira tájanként, mint inkább csoportonként elkülönülő a népesség faji alkata Angliában, ahol az északi, mediterrán, alpesi és anholti elemek földrajzi határvonalai mindinkább elmosódnak. Legbonyolultabb és legváltozatosabb a népek fajképe ott, ahol az ősidők óta folytonosan megújuló néphullámok szükségképpen találkoztak: az eurázsiai síkságon és a Kárpát-medencében; Oroszországban és Ukrajnában az otthonos elő-ázsiai dinári s a Nagy-Oroszországban uralkodó kelet-európai és turáni elemek mellett szinte valamennyi európai és ázsiai emberfajtának a képviselőivel és változataival találkozunk. Hasonló keveredésen ment keresztül a Kárpát-medence lakossága is.

Hazánk földje ősidők óta a fajták és népek találkozóhelye. Már a jégkorszakban két emberfajta élt ezen a tájon: a földközi-tengeri és a kontinentális. A rézkori népesség túlnyomó részben mediterrán volt, de már megjelent mellette a kelet-európai, majd az elő-ázsiai és dinári, sőt szórványosan az északi ember is. A bronzkorban, a Kr. e. 2. évezredben, az eddig ismert leletekből következtetve, a népesség többsége egyenlő arányban mediterrán, kelet-európai és elő-ázsiai-dinári elemekből került ki, de az északi, sőt alpesi szórványok sem hiányoztak. Ez az új fajkép minden bizonnyal a trákok és az illírek betelepedésével, s a latinok és egyes görög törzsek átvándorlásával függ össze.

A Kr. e. 1. évezredben a Duna-Tisza közére nyomuló lovas nomád népek turáni és újabb elő-ázsiai elemekkel frissítették fel a régi népességet. Kr. e. 400 óta a kelták bevándorlásával az északi elem szaporodott el. Időszámításunk első századaiban a római légiókkal különféle nyugati, kis-ázsiai, sőt észak-afrikai rasszelemek kerültek Pannónia és Dácia földjére.

A germán népek északi fajta elemeket hoztak a Kárpát-medencébe. Közülük a hosszabb ideig itt élő gepidák maradványai a sírleletekben turáni, kelet-európai, elő-ázsiai, sőt – magyar földön ezúttal első ízben – mongol és szibirid típusú emberek maradványaival együtt szerepelnek. Ezek az új fajtaelemek a hunokkal jöttek a Duna-Tisza közére. A hunok és a gepidák emlékanyagához tartoznak az elég nagy számban előkerült mongol és északi típusú torzított – makrokefál – koponyák is.

Az avarok három évszázados uralma idején a mediterrán és északi elem megfogyatkozott, s a valódi mongolok arányszáma is csökkent. Az itt maradt trák-illír töredékeket is magukba szívó szláv népcsoportok bevándorlásával a dinári elem szaporodott el. A honfoglaló magyarok már túlnyomó részben elő-ázsiai-dinári, s emellett turáni, kisebb számban kelet-európai, alpesi, mediterrán, északi és mongol elemeket találtak az új hazában. Maguk a magyarok a turáni-mongol-szibirid típusú hunokkal és avarokkal szemben a kelet-európai és a turáni fajták bélyegeit viselték magukon.

Olvassunk! 1. kör - 5. rész: Hóman Bálint: Ősemberek-ősmagyarok

TÁJ ÉS FAJTA

A népeknek ez a sajátos államépítő és művelődésteremtő képessége fajilag meghatározott lelki alkatukkal függ össze. Nem véletlen, hogy a történelem nagy államszervező és művelődésformáló népei vagy legalábbis uralkodó rétegeik, szinte kivétel nélkül ugyanazoknak a fajtáknak a leszármazói voltak.

Testi és lelki alkat egyaránt fontos, egyenrangú jellemzői az embernek mint szétbonthatatlanul természeti és értelmi lénynek. A testi alkat határozza meg élettani értelemben vett fajiságát, a lelki alkat sajátos faji jellemét, egyéni művelődését és történeti szerepét.

Az emberfajták oszlásával az egymástól elkülönülő faji közösségeknek nemcsak a testi jellegei alakultak át, hanem a lelkiek is. A külső életkörülmények és a belső életszemlélet hatása alatt az emberi lélek differenciálódott. Az ősi fajták s az osztódásuk és kereszteződésük nyomán keletkezett újabb fajták és népek mindegyikének megvan a maga évezredes fejlődés során kialakult szellemisége, megvannak sajátos örökölt jellemvonásai. Ezeket a figyelmes szemlélő könnyen észreveszi. Platón szűkszavú meghatározása, mely szerint „a sémita és hámita pénzsóvár, a görög tudomány- és művészetkedvelő, a szittya és a trák bátor”, ma is valamennyire ráillik az üzleti szellemű orientális, a művészlelkű földközi-tengeri és a harcos északi és dinári népekre. Hasonlóképpen találó népjellemzéseket olvashatunk a görög, latin, bizánci és az arab irodalomban.

Az örökölt faji vonások kialakításában nagy, sőt döntő része volt a természeti tényezőknek: a tájak, ahol az emberfajták elődei valamikor az ősidőkben megtelepedtek, egyfelől egyéni hajlamukat követve, másfelől a körülmények kényszerítő hatásának engedve.

Az első ősök egyéni hajlamára visszavezethető hajlandóságok mellett a föld, a táj, az éghajlat, a környezet nevelte egymástól eltérő jellemű fajtákká és népekké az ősemberek leszármazóit. A településre választott vidék fekvése és éghajlata, domborzati viszonyai és vízrajza, állat- és növényvilága, termékei és termőképessége mind-mind befolyással voltak az életformák és a világszemlélet, s velük a faji lélek és a népjellem alakulására.

Az évezredes fejlődés során megállapodott faji vonások mind a tiszta vérű, mind pedig a különböző fajtaelemeket tartalmazó népi közösségek lelki arculatán felismerhetők. Ezek a jellemvonások határozzák meg a népek képességeit és cselekvéseit, történetüket és az emberiség körében betöltött szerepüket.

A forró égöv alatt eltompul az emberi értelem és megbénul az akarat. A hideg égöv emberének még lakható tájain a szűkös életfenntartásért vívott mindennapi kemény küzdelem vágja útját minden magasabb törekvésnek. A sarkvidék eszkimói és szamojédjei s Afrika négerei egyaránt korlátozva vannak tartós és nagyobb vonalú cselekvés, szervezkedés és művelődés kifejtésére.

A mérsékelt égöv délszaki tájainak meleg napsütése és buja tenyészete megtermékenyíti a művelődés talaját. Mélyen járó gondolkodásra és művészi alkotásokra ösztönöz, de egyszersmind ernyeszt, puhít, tétlenségre csábít. Az északi tájak keményebb éghajlata, sivárabb tenyészete megkeményíti, megedzi, munkára, küzdelemre, harcra neveli, leleményességre s körültekintésre szoktatja, kalandokra és nagy vállalkozásokra ösztönzi az embert.

A hegyvidék egymástól elszigetelt és zárt egységet alkotó kis tájai széttagolják a társadalmat, kisszerű életre és kicsinyes gazdálkodásra szoktatják az embert. A hegyvidéken elmélyül a családi érzés és a szülőföld szeretete, de a völgyek népének közösségtudata nem terjed át a többi kistájak népére. A völgyek és a szakadékok, a lejtők és fennsíkok korlátolt láthatára ránehezedik az ember lelkére és megakadályozza a nagy távlatú cselekvésben. A vadban és halban dús erdővidék népének látóköre sem tágabb a hegyvidéki emberénél. A fák eltakarják előle az erdőt és a rajta túl lévő világot. Családi körén túl legfeljebb közvetlen szomszédai érdeklik; közösségi érzése korlátozott. Gazdálkodása is szűk keretek közt folyik. Az erdőben kóborolva zsákmányolással szerzi meg élelmét és ruházatát, s a termelésnek sokáig nem érzi hiányát. A róna és a tenger végtelen horizontja és a nagy folyók szélesen hömpölygő árja kutatásra, ismeretlen tájak és népek felkeresésére csábít. Nagy távlatokat nyit meg, szélesebb körű szervezkedésre és nagyobb vonalú gazdálkodásra ösztönzi a puszták és mezőségek lakóját.

Olvassunk! 1. kör - 4. rész: Hóman Bálint: Ősemberek-ősmagyarok

KONTNENTÁLIS FAJTA

Európa belső kontinentális tájait, a mediterrán világot észak felől határoló magas hegységek vidékét s a kontinens közép táján az ázsiai magas hegyekig húzódó erdővidéket és mezőséget a furfoozi eredetű – rövid koponyájú (brachicephalus), széles arcú, zömök termetű, rövid orrú, kis szemű, durvább hajú – kontinentális ember szállta meg, s tartja mindmáig birtokában.

A jég olvadása nyomán északi és keleti irányba terjeszkedő kontinentális ősfajtából elsőnek a tundra és az erdő határvidékén otthonos paleoeurópai fajta népek – a lappok, vogul-osztjákok, szamojédok, korjakok, jukagirok, csukcsok, kamcsadálok és más rokon törzsek – ősei váltak ki és húzódtak egyre északabbra, majd kelet felé az Urálig, s azon átkelve Szibériába. Ezek a nagyon alacsony, sőt törpe növésű, sötétbarna bőrű, merev hajú lapponid és szibirid típusú paleoeurópai emberek őrizték meg leghívebben a kontinentális ősfajta eredeti vonásait, míg az alpesi fajtában annak kultúralakját kell látnunk.

A sárgásbarnás bőrű, kis-középnövésű, kerek arcú, tömpe orrú, barna hajú és barna vagy zöldesbarna szemű közép-európai vagy alpesi ember a francia alföldről és az Alpoktól északra eső területről a jégár visszahúzódásával megnyílt hágókon és völgyeken át hatolt be a hegyvidék belsejébe, de rajokat bocsátott ki észak és nyugat felé is, a Skandináv-félsziget és Britannia irányába. Ma is egyik fő alkotóeleme Közép-Franciaország és Dél-Németország, valamint Svájc népének, a belgiumi vallon népnek és a walesi keltáknak, de ivadékai élnek Írországban és Angliában, Norvégiában és Dániában, Lengyel- és Csehországban, Magyarországon, s Horvát-, Olasz- és Spanyolország északi tájain is.

A cromagnoni, vagyis északi-tengeri keresztezés nyomait viselő kelet-európai vagy kelet-balti fajtát meghosszabbodott koponyája, szögletes arca, kissé előreálló ajka, homorú orra, fakófehér bőre, kékesszürke szeme és szőke vagy vöröses haja különbözteti meg alpesi rokonaitól. Egyik ágazata még az újabb kőkorszakban átszivárgott a Kárpát-medencébe, s úgy látszik, Itáliába is. Ennek az alpesi fajtához közelebb álló változata lehet az ún. szudéta fajta, melynek ivadékait ma a kárpát-vidéki cseh-morva, tót, lengyel, kisorosz szlávok körében találjuk, alpesi és dinári elemekkel keverten. Sok jel arra mutat, hogy e fajtából sarjadtak a szlávok. A másik ágazat az északi fajta szomszédságából a Kárpáton túli erdővidéken nyomult keleti, majd északkeleti irányba, mígnem elért a Dnyeper-Oka-Volga közi tájra, s ott ősévé lett a finnugorságnak. Innét hatolt később északnyugat felé a Balti-tenger partvidékéig, északkelet felé az Urál hegységig. A kelet-európai fajta ma is uralkodó eleme a balti országok, Finnország és Nagy-Oroszország népének, s egyik fő alkotórésze a történeti magyar fajtának.

A harmadik testvérfajta keletre költözött, s a Tiensan–Tarbagataj–Altaj hegységek tövében telepedett meg. Itt találkozott később a mongolok északnyugatra húzódó ágazatával. E találkozás nyomán alakult ki az őstörök-mongol élet- és nyelvközösség. Ezt az eurázsiai vagy turáni fajtát főleg a későbbi fejlődés során szerzett mongolos és elő-ázsiai bélyegei különböztetik meg az alpesi fajtától. Bőre barnásfehér, koponyája rövid, sőt a kaszpi-pontusi kereszteződés nyomán néha túl rövidbe hajló, arca kerek vagy ovális, nyakszirtje gyakran csapott vagy legalábbis egyenes, orra hosszabb, egyenesebb, s néha – ez megint csak a kaszpi-pontusi keveredésre vall – domború, sőt hajlott, szeme és haja barna. Az alpesi és a turáni fajták határvonala mégis nehezen vonható meg, s ez okozza, hogy például a régi szkíták ábrázolásain feltűnő és a magyarországi turáni típusú egyéneket a tudósok gyakorta alpesinek vélték, s az alpesi csoportba sorolták. A turáni fajta utódai ma Szibériában, Turkesztánban, a Kirgiz-pusztán, Kelet-Oroszországban, Magyarországon és Kis-Ázsiában élnek nagyobb számban, de szórványaival találkozunk valamennyi balkáni nép, s itt-ott az osztrák és svájci németség körében is. Szembetűnőbb mongolos bélyegeket viselő keleti ágazatának leszármazói hazánkban főleg a keleti-török eredetű avar-székely, kabar-palóc, besenyő, kun bevándorlók egykori települési területén élnek.

Olvassunk! 1. kör - 3. rész: Hóman Bálint: Ősemberek-ősmagyarok

TENGERMELLÉKI FAJTÁK

A földközi-tengeri és északi-tengeri fajták települési területén, s eredetileg azok közé ékelődve tűnik fel a pyreneusi ősember túl rövid koponyájú (hyperbrachicephalus), magas arcú, lapos vagy csapott nyakszirtű, közepes növésű, hajlott, sőt horgas orrú, nagy szemű és sötét bőrű ivadéka: a tengermelléki ember. Leszármazói közül a délkelet-európai embert – nyilván északi kereszteződések nyomán – nyúlánk termete, magas növése, keskeny és hosszú arca, vékonyabb orra különböztette meg az ősi típushoz közelebb álló, alacsonyabb növésű és szélesebb koponyájú, nyomott tojásdad arcú pireneusi, vagy baszk fajta embertől. A délkelet-európai fajta két ágazata közül a dinári fajta a Szudéták, a Jura hegység, a keleti Alpesek vidékén és az Adriai-tenger mellékén, a másik ágazata az eurázsiai nagy síkság déli tengermelléki tájain telepedett meg. Ez utóbbinak délre szakadt ivadéka a mediterrán-orientális kereszteződés nyomán már alacsonyabb, nagy-közepes növésű, szélesebb arcú, zömök termetű és húsosabb s egyszersmind horgasabb orrú elő-ázsiai vagy taurid fajta.

A pireneusi fajta ivadékai ma is az őshazában élnek a baszkok közt, s emellett Dél-Franciaország érintkező területein.

A délkelet-európai ősfajta utolsó kivándorló rajai – úgy látszik – a Kr. e. 2300 körül spanyol földön kivirágzott rézkori „harangedény-kultúrával” egy időben jutottak el mai, franciaországi, dél-németországi, szudéta-vidéki lakóhelyükre, majd – nyilván az illír népvándorlással – Pannóniába, az adriai partvidékre, tengeri és tengerparti utakon pedig Britanniába, Északnyugat-Franciaországba, Észak-Itáliába és Málta, Kréta, Ciprus szigetére.

Az északi keresztezésen keresztülment délkelet-európai fajtával mint bevándorlóval találkozunk Mezopotámiában, Elő-Ázsiában, Kis-Ázsiában, sőt Egyiptomban is. Mindenütt a mediterrán-orientális őslakosságra telepedve tűnik fel. Valószínűleg e fajtából kerültek ki a Kr. e. 5. ezredévben fellépő sumerok, bár némelyek újabban egy északi típusú uralkodóréteget vélnek közöttük felfedezni. A föníciai és karthágói pun gyarmatosokkal Észak-Afrika és Hispánia partvidékén is megjelentek. A mediterrán elemekkel vegyült elő-ázsiai fajta ivadéka ma is ezeken a tájakon él, de az örmény diaszpórával egész Európában, az orientális-elő-ázsiai negrid keveredésű zsidósággal az egész világon elterjedt. A délkelet-európai fajtához tartoztak az eurázsiai síkság hurri-kimméri-géta lovas népei is. Nem lehet kétséges, hogy a Kirgiz-puszta, Dél-Oroszország, valamint Románia, Bulgária lakosságának s a honfoglaló magyaroknak „dinári” elemei a még kevésbé differenciált délkelet-európai fajtajelleget viselő géták leszármazói.

A dinári fajta leszármazói ma is ezeken a területeken élnek: a Szudéták vidékén, Bajorországban, Tirolban, Kelet-Franciaországban, Észak-Itáliában, de a Kárpát-medencében és a Balkánon, főleg a Dinári-Alpok tövében, az Adria partjain is elterjedtek. A dinári rassz ma uralkodó eleme a bajor, tiroli-német, horvát, bosnyák-szerb, albán népeknek, de igen nagy százalékában szerepel a magyar, román, lengyel, cseh néptestben, s Francia- és Olaszország egyes vidékein is.