A MAGYAR FAJTA
...
Az embertani vizsgálatok immár kétségbe nem vonható eredménye szerint a paleoeurópai fajtakörbe tartozó lappok, vogul-osztjákok, szamojédek és kelet-szibériai rokonaik testi alkata – újabb eredetű kelet-európai, turáni és mongol beütésekről nem szólva – merőben különbözik a kelet-európai fajtából sarjadt finnugor népekétől. De lelki adottságaik, szellemi képességeik, erkölcsiségük, ellenálló erejük, életformáik és általában művelődéskészségük is messze alatta marad emezekének. Ezt a különbséget már az ókori írók – Hérodotosz, Tacitus, Prokopiosz – is felismerték, s az később a finnugor népek műveltségének fejlődésével még szembetűnőbbé vált, legújabban pedig a tudományban is igazolásra talált.
Ezeknek, az emberi műveltség igen alacsony fokán élő primitív – a kontinentális törzsről sarjadt fajtákat összekötő ősrokon – népeknek sem élettani, sem művelődéstörténeti értelemben nincs semmi közük a finn-permi és magyar népekhez. Mai nyelvük valóban a finn-ugor nyelv, de ezt a szomszédságukba jött és rájuk telepedett finn-magyar ősnéptől vették át. A nyelvcsere korát a lappoknál a Kr. u. 2. századig, a vogul-osztjákoknál és szamojédeknél a Kr. e. 1. ezredévre kell tennünk. E népek igen fogyatékos művelődéskészségének a bizonyítéka az, hogy noha a lappok évszázadokon éltek a finnek, a vogul-osztjákok és szamojédek pedig a magyarok szomszédságában és uralma alatt, velük el is keveredtek, azok kultúrájának leglényegesebb elemeit sem tudták elsajátítani. Az obi-ugor nyelvekben ma is megvan a magyarból vett ‘ló’ szó, s több más, lótartásra vonatkozó kifejezés, de maguk a történelem egy időszakában sem emelkedtek a lótartó vadásznépek színvonalára.
A nyelvrokonság alapján joggal beszélhetünk uráli, helyesebben felső-volgai és altaji élet- és nyelvközösségekről, de uráli és altaji ősnépekről, őshazákról, ősnyelvekről – mindhárom esetben különböző fajta és eredetileg különböző nyelvű együttélésről lévén szó – éppoly kevéssé szólhatunk, aminthogy hasonló kapcsolatok alapján botorság volna sumer-sémita, etruszk-latin, gall-frank, brit-angolszász vagy szláv-bolgár ősnépet, őshazát, ősnyelvet emlegetnünk.
A magyar nép a többi európai néphez hasonlóan különféle fajtaelemek foglalata, mégis fajilag meghatározott történeti alakulat. Alaprétege a kelet-európai fajta, mellyel később elő-ázsiai, dinári és turáni fajta elemek egyesültek tartós életközösségre, s az így kialakult „magyar fajta” magán viseli mindhárom ősi fajtaelemének örökölt s a természeti körülmények változása, a természetes osztódás és különböző vérkeveredések nyomán szerzett testi és lelki bélyegét. S ez a keveredés nagyon szerencsés volt.
Az óvatos, tépelődő, sokszor határozatlan, de higgadt, kitartó, állhatatos kelet-európai emberből hiányzott a hirtelen cselekvés és a nagyvonalú szervezés képessége. Annál nagyobb volt megtartó, konzerváló ereje. Az öntudatos, ötletes és tettre kész turáni és elő-ázsiai ember mestere a kalandos vállalkozásoknak és nagy távlatú katonapolitikai szervezésnek. Könnyen lobbanó és csüggedő kedélye és állhatatlan természete azonban képtelenné tette a kitartásra és a tartós ellenállásra. Csak másfajta népelemekre telepedve s azokkal elvegyülve tudták szervezéseik és államalapításaik tartósságát biztosítani.
A sumerok, hattiak, lüdek, punok mediterrán-orientális népelemekkel vegyülve alakították ki a maguk történeti államszervezeteit. A turáni fajta népek közül is csak azoknak az államalakításai – így a bolgár és oszmán-török államok – bizonyultak tartós államalakulatoknak, melyekbe a szervező turáni elem másfajta népelemekre építve alakította ki a maga politikai életformáját.
A magyarság is a történet előtti időkben végbement szerencsés vérkeveredésnek köszönheti, hogy sokáig laza szervezetben élő finn-permi rokonaival ellentétben korán nemzetté szervezkedett, államot alakított, s a művelődés magas fokára emelkedett, és emellett államát, intézményeit, népi kultúráját – sorra elhanyatló kimméri és török rokonaival ellentétben – állandósítani és a sors minden csapása ellenére immár egy ezredéven át fenntartani tudta.
A honfoglalást követő századokban a magyar nép is keresztülment azon természetes keveredési és áthasonulási folyamaton, amin a különböző fajtaelemeket beolvasztó többi európai nép is keresztülment. Felszívta magába az új haza területén talált, a honfoglaláskor csatlakozó s a magyar településű országrészekbe később bevándorolt idegen elemeket. S ennek a folyamatnak az eredményeképpen kitermelte magából az ősi sajátosságait híven megőrző, de a keveredés nyomán új jellegekkel is gyarapodott „európai magyar” típusát. Felvette magába az idegen fajta elemeket, de azután is magyar maradt, nemcsak szellemisége, de faji alkata tekintetében is; csak a fajtaelemek aránya tolódott el. Az alföldi magyarság kipusztulásával és a helyébe bevándorló s utóbb a magyarságba felszívódott délszláv, oláh, német népelemekkel a dinári és az alpesi fajta nyomult előtérbe. Az ősi elő-ázsiai fajta helyét a vele rokon dinári foglalta el.
A mai magyar néptestben – különböző vizsgálatok és számítások eredményeinek az egybevetésével – mintegy 30–35 százalékra tehető a kelet-európai, 20–25 százalékra a turáni, 15–20 százalékra a dinári-elő-ázsiai elem, összesen 70–75 százalékra a honfoglalás előtti három fajtaelem arányszáma, szemben a 10–15 százalék alpesi, 5 százalék mongol és szibirid, 10 százalék északi, földközi-tengeri, orientális és egyéb fajtaelemmel. Színmagyar vidékeken a kelet-európai és a turáni elem arányszáma 70–80 százalékig emelkedik, más tájak magyar-szláv vagy magyar-német népességében a dinári, illetőleg az alpesi elem érvényesül nagyobb nyomatékkal. Igen sok más típusú egyénen és csoporton felismerhető az ősi fajták beütésének a nyoma.
Azzal a közkeletű állítással szemben, mintha a magyarság fajilag jellegtelen, túlságosan kevert nép volna, a vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a magyar néptestben uralkodó ősi kontinentális – kelet-európai és turáni – rasszelemek 50–60 százalékos arányszáma megfelel a többi európai népeknél észlelhető arányszámnak. Ugyanennyire becsülik a finneknél a kelet-európai, a németben és az angolban az északi és a déli, az olaszban a földközi, a szerbben a dinári fajtaelemek arányszámát. S ahogy a magyarban 20–25 százalékra rúg a dináriak, úgy a németben és angolban 20–30 százalékra az alpesi elem száma. Mindezeknél sokkal kevertebb faji tekintetben például a franciák vagy a csehek. A franciák közt körülbelül egyenlő arányban fordulnak elő földközi-tengeri, alpesi és északias típusú egyének, a cseheknél dináriak, alpesiek, kelet-európaiak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése