EREDMÉNYEK
A magyar nép – testi-lelki alkatának és ősi nyelvének egyértelmű tanúsága szerint – a finn-permi népekkel együtt a kontinentális fajtakörbe tartozó kelet-európai fajta finn-magyar ősnép ivadéka.
Őskori elődei évezredekig éltek a kontinentális fajtakörbe tartozó alpesi és turáni fajták őseivel közösségben, majd a rokon fajtáktól elválván újabb évezredekig az indogermán–finn-magyar életközösség keretében. Az indogermán ősnép nyugat-európai és árja ágazatának szétválása után egy ideig még az árjákkal maradtak szoros kapcsolatban, majd ezektől elválván a kontinentális ősfajtából legelőször kiszakadt paleoeurópai fajta szamojéd-ugor népcsoport őseivel éltek együtt a most már valóban „finnugor” életközösség népének legkeletibb ágazataként.
A finnugorság őshazáját valamikor Ázsiában keresték. Manapság rendszerint az Urál vidékére helyezik. Ezek a feltevések azonban tarthatatlanoknak bizonyultak: a kelet-európai fajta finn-magyar ősnép, a többi európai fehér bőrű nép őseihez hasonlóan nyugatról költözött keleti erdős hazájába. Őshazáját, ahol kontinentális fajtaköri alpesi és turáni népekkel, majd az indogermánokkal s végül annak árja ágazatával élt együtt, valahol az Alpesektől és a Kárpátoktól északra eső erdővidéken kell keresnünk. Az árjáktól is elszakadván a Visztula–Dnyeper közén húzódott északkelet felé, s a Kr. e. második ezredévben az orosz erdővidéknek a Bugtól északkeletre a Felső-Okáig terjedő szakaszán lakott. Itt, az első finn-magyar őshazában találkozott a Felső-Dnyeper–Felső-Volga–Oka folyó határolta területen élő kezdetleges paleoeurópai fajta szamojéd és por népelemekkel. Itt alakult ki az eddig helytelenül „uráli ősnépnek és ősnyelvnek” nevezett finn-magyar-ugor-szamojéd – röviden finnugor – élet- és nyelvközösség.
A magyar nép magukat ud rokonaikkal szemben mans-magy, majd magyar néven nevező ősei – nyelvünknek a finnugor nyelvcsaládban elfoglalt szélső helyzetéből, s a nép későbbi földrajzi helyzetéből következtetve – a Dnyeper–Oka közi őshaza legkeletibb végein, az erdővidék és a ligetes sztyepp határvidékén laktak. Itt kerültek közelebbi érintkezésbe a tőlük észak-északkeletre tanyázó szamojéd-ugor népséggel, s a dél felől Kr. e. 1300 táján szomszédságukba hatoló elő-ázsiai fajta kimméri-géta urgur népekkel. Ez az elhelyezkedésük és környezetük határozta meg további sorsukat, műveltségüknek a rokon népekétől eltérő fejlődését. Míg a finn-permi népek őseinek érintkezése a tisszagéta népcsoportba tartozó urg népekkel csak felületes és közvetett volt, a tőlük fokozatosan elváló magyar ősnép szoros kapcsolatba került, s majd életközösségre is lépett más műveltségű lovas nomád szomszédaival. Évszázadokon át tartó érintkezésük eredményeképpen az erdőlakó magyar ősnép a ligetes sztyeppén lovas vadász és lovas pásztor pusztai nomád néppé alakult át. Elvált erdőlakó finn-permi rokonaitól, s valamikor a Kr. e. első ezredév elején keletre költözött, a Volga–Káma–Bjelája–Szamara közi területre.
Urál-altaji műveltségének emlékei nyelvünk úgynevezett ugor kori szókincsében, s a Kr. e. 600–200 közt virágzó ananyinói kultúra lelőhelyein jutottak korunkra. Szomszédai közül a Bjelája–Felső-Káma–Csuszovája közén élő, majd az Urál hágóin Szibériába is áthúzódó szamojéd-ugor népek műveltségét a „csontos-gorodiscsék” ananyinói elemeket is tartalmazó kultúrája, a tisszagéta-urg népekét pedig a kubáni kultúrával rokon Volga vidéki khvalinszki kultúra tükrözi vissza. E kultúrának a magyar műveltségre gyakorolt sorsdöntő hatásáról régi kaukázusi-jáfetita jövevényszavaink, köztük a lótartásra, a fémek használatára és az általános világszemléletre vonatkozó műveltségszavak s az ananyinói bronzkultúrának a finnugor ősműveltségbe beágyazódott kimméri-géta eredetű elemei, a magyar és az urg népelemek együttélésről és keveredéséről a honfoglalás kori sírokból előkerült elő-ázsiai típusú testi maradványok tanúskodnak. A Kr. e. harmadik század végén a hunok elől menekülő árja-alán népek hatoltak az Urál vidéken élő tisszagéta-urg népek, s köztük magukat már magyarnak nevező, de a görögöknél „jürk”, „urg” néven ismert magyarok keleti és délkeleti szomszédságába, majd e népeket hazájukból kivetve a Volga–Don vidékére, s a káspi–pontusi síkságra. A Don–Dnyeper közén megszállt roxolánok az urg népek egyikét, a későbbi kuturgurok elődeit a Dnyeper-torkolat vidékéig űzték. A „szavirok”, vagy „fekete alánok” Kr. e. 200 és 100 közt a magyarok uráli őshazájában telepedtek meg, az alán áradat elől északkelet felé menekülő permi népek – zürjének és votjákok – szomszédságában. Háromszázados itteni uralmuk emlékét a permi nyelvek néhány alán jövevényszava, s az ananyinói magyar bronzkultúrát felváltó s a Kr. e. 100–Kr. u. 500 körül virágzó pianobori vaskultúra emlékanyagra tartotta fenn. E műveltség ananyinói elemei arra vallanak, hogy az őslakosság egy része – nyilván a későbbi baskír-magyarok ősei – az uráli őshazában maradt és szavir uralom alá került, bár az is lehet, hogy ezek a műveltségelemek a magyar uralom alól szavir befolyás alá került ugor – vogul-osztják – népség útján kerültek a pianobori szavir kultúrába. A szavirok nyomására uráli hazájukból délre költöző magyarok a Volga–Oka közén élő permi nép déli szomszédságában, részben rájuk telepedve a Volga–Don közén szálltak meg. Déli szomszédaik az előttük vonuló unurgurok és sarurgurok voltak, északnyugaton a Volgáig előnyomuló szavirokkal kerültek közvetlen érintkezésbe, s velük – valamikor az 5. század közepe előtt – életközösségre is léptek. Ez időből, a Kr. u. első évezred első feléből származnak a magyar–permi nyelvi egyezések, alán-szavir jövevényszavaink s az urgur-magyarok megjelölésére egy ideig használatban volt „szavir” népnév. A Kr. u. 5. század derekán az Urál-vidékre jött avarok támadása nyomán az uráli magyar őshazából elköltöző szavirok az urgur népekre támadtak, s azokat elűzték hazájukból. A sarurgurok és unurgurok 463-ban a Kaszpi-tenger és az Alsó-Volga partvidékéről nyugat és délnyugat felé húzódtak, a Kaukázusig visszaszorított alánok szomszédságába, s az unurgurok a Pontus keleti partján, a Don–Kubán közén – a királyi szkíták egykori hazájában – szálltak meg. Északkeleti szomszédságukba a magyarok ez időben „urog”, majd „uturgur”, vagyis ötmagyar néven emlegetett ősei jöttek. A két nép nemsokára egy törzsszövetségben egyesült, amelyben a 6. század második negyedében az uturgur-magyar elem jutott vezető szerephez.
Ez időben az urgur népek már török fajta népelemekkel voltak átitatva. A 4. század utolsó negyedében az Ázsiából előtörő hunok uralma alá kerültek, és hun törzsek telepedtek föléjük. Attila korában a Hun Birodalom kötelékébe tartoztak, majd – nem sokkal a Pontus vidékére költözésük után – Attila fia, Irnik pontusi Hun Birodalmának kötelékébe tartoztak. Ugyancsak a 4. században, a hunok előtt jövő szarvasmarha-tenyésztő és földművelő nyugati török vagy bolgár népcsoportok telepedtek a lovas nomád urgur népek földjére, s a már korábban felszívódott hun-török elemekkel együtt beolvadtak az urgurságba. A sarmagurok, unurgurok és Don–Dnyeper közi kuturgurok rövidesen nyelvben is elbolgárosodtak, a magyarok nyelve pedig számos bolgár jövevényszóval gyarapodott. Az urgurok új élettársainak a nyelvéből jöttek az unurgur, kuturgur, uturgur, sarurgur népneveket felváltó onogur, altiagir, besgur, saragur népnevek is, amazoknak török fordításai.
A pontusi birodalom bomlása után, 545 táján kialakult uturgur és kuturgur hatalmak rövid ideig tartó virágzásának és egymással vívott harcainak az 558-ban itt keresztülvonuló avarok, s az 568-ban e vidékig hatoló türkök vetettek véget. Ezek avar, azok türk uralom alá kerültek, s az új török népelemek betelepedésével befejeződött az urgur népek elbolgárosodásának a folyamata. A sarurgurok vagy saragurok, s a kuturgurok vagy altiogurok neve végleg eltűnt. Ivadékaikat a 6. század vége óta már csak „bolgár” néven emlegetik. Fennmaradt azonban az onogur–magyar törzsszövetség, a tőlük mindig megkülönböztetett népnek „onogur” neve. A türk és az avar hatalom hanyatlásával 630 táján a régi hun dinasztiából sarjadt Kürt király a pontusi Onogur-bolgár Birodalomban fél századra még egyszer egyesítette az urgur-bolgár népeket, sőt a pannóniai kuturgur-bolgárok támogatásával – úgy látszik – Attila egykori birodalmának helyreállítását is megkísérelte. A magyarok ez időben kerültek először tartósabb érintkezésbe a kereszténységgel, mikor királyuk megkeresztelkedett és térítő papokat is hozott országába. S ez a keresztény térítőmunka a későbbi kazár uralom idején sem szűnt meg: a krími érsek fennhatósága alatt a 8. században külön onogur és kazár püspökök működtek a Pontus keleti partvidékén.
Kürt halála után – 670–680 táján – az onogur-bolgár hatalom elbukott a Kaszpi-tenger partjairól hódító útra indult türk-kazárok ellen vívott harcában. Népei elszakadtak egymástól. A saragur-ivadék bolgárok északra húzódtak, s a volgai-bolgár hatalom és műveltség megalapítóivá lettek. A Don–Dnyeper közi kuturgur-bolgárok és a hozzájuk csatlakozó onogur-bolgár töredékek délnyugatnak indultak, s a dunai-bolgár hatalom alapját vetették meg. Az Onogur Szövetség öt magyar törzse két onogur-bolgár törzzsel egyesülve a régi hazában maradt, de részben áthúzódott a Don–Dnyeper közére is, ahol idővel egészen a dnyeperi szlávok szomszédságába hatolt. Nemsokára azonban meg kellett hódolnia a Volgától a Dnyeperig terjeszkedő kazár hatalomnak. A bolgár törzsek csatlakozása után hétmagyar nevet viselő magyar ősök népnevei eltűntek a rövid fél százados türk-kazár uralom idején rájuk is alkalmazott türk népnév alatt, mígnem a kazár hatalom lehanyatlása és a magyarság önálló életének megkezdése után – a 9. század derekán – újra előtűnnek régi magyar, onogur, ungr-, besgur nevei. Néhány évtizeddel később a kazároktól elszakadt törzsekkel egyesült hét magyar törzs a Volgán átkelt, s a magyarok eddigi hazájában megszállt besenyők támadása nyomán a régi hun-magyar dinasztiából sarjadt Álmos vezérletével elhagyta Pontus-vidéki hazáját – Levédiát –, s a kazárok szomszédságából előbb néhány évre a Dnyeper–Al-Duna közére, majd Álmos fia, Árpád fejedelemmé választása után a Duna–Tisza vidékére költözött, ahol az eddigi szomszédoktól és élettársaktól merőben különböző, más fajta, más nyelvű és más műveltségű népek környezetébe jutott. Őstörténetünk különböző természetű – embertani, nyelvi, régészeti, történeti – forrásainak a kalauzolásával végigkísértük magyar népünket a kontinentális ősfajta nyugati őshazájából az eurázsiai tájon át a Kárpát-medencébe vezető hosszú útján. Megismerkedtünk elődeivel és élettársaival, történet előtti élete egymásra következő korszakaival. E más-más műveltségi állapotot jelölő korszakoknak, vándorútjuk egyes szakaszainak határjelölő és útjelző kövei a más népektől befogadott kultúrhatásokra is rávilágító finn-magyar kori ud, a korai árja kölcsönszavak közé tartozó mans, vagy magy, a kimméri-géta élettársaktól örökölt jürk, vagy urg, az árja-alán szomszédoktól vett szavir, a magyar törzsszövetség belső tagoltságát kifejező ut-urgur vagy bes-gur, azaz ‘ötmagyar’, s az ezt később felváltó ‘hétmagyar’, az unurgur és bolgár kapcsolatokról tanúskodó onogur ungr, a hun és türk-kazár uralom idejéből származó hun és türk s az ősi magy népnévből képzett történeti magyar népnevek. Minden népnév egy hosszabb-rövidebb korszakot és egyszersmind egy-egy újabb műveltségi állapotot fejez ki, amelyek ismeretében a nyelvi és régészeti emlékek elemzésével és értelmezésével juthatunk el, de a későbbi korszakokban már a történet írott forrásainak segítségét is igénybe vehetjük, az őskori állapotok jellemzéséhez pedig – nagy óvatossággal ugyan – a néprajzi analógiákból meríthető tanulságokat is felhasználhatjuk. Mindezek együttes mérlegelésével tudjuk a magyarság ősi műveltségének hiteles képét megrajzolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése