A következőekben egy kis missziós munkát fogok folytatni. Mivel sok ember nem igazán forgat könyvet a kezében, ezért kénytelen sokszor bizonytalan szóbeli közlésekre hagyatkozni. Különösen igaz ez a magyar őstörténetre, itt egyébként különösen nagy a veszély. Ugyanis a kutatások és közlések nincsenek jól összefogva, megszervezve, így az emberek kivannak téve vaskalapos akadémisták, és rengeteg kókler őrült elméleteinek. Így hát úgy döntöttem, hogy most idézgetni fogok Hóman Bálint Ősemberek, ősmagyarok könyvéből, melynek kiadását ő maga már nem érhette meg, ugyanis 1951-ben hunyt el a váci börtönben, rengeteg megaláztatás után. Pedig én személyszerint az egyik legnagyobb és legértelmesebb történészünknek tartom, így remélem így kedvet kapnak többen is az olvasáshoz, illetve a magyar őstörténet megismeréséhez. Magát a művet úgy kell olvasni, hogy vegyük figyelembe, hogy az író a negyvenes években vetette papírra sorait, így sok dologról nem volt, nem lehetett tudomása ami ma már evidencia. Félelmetes viszont az, hogy már akkor magyarázatot adott olyan dolgokra melyek körül a mai napig vita megy, ez elszomorító is, hiszen úgy látszik, még mindig nem rehabilitálták teljesen, és kerültek a köztudatba írásai.
Akkor jöjjenek az alapok. Emberfajták Európában.
EURÓPAI EMBERFAJTÁK
A fajtákat összekötő rokoni kapcsolatok áttekintésének megkönnyítésére az európai fajtakörön belül szükségesnek véltem négy szűkebb fajtakör megkülönböztetését. Ezeket az őskori szétszóródás után – nézetem szerint – elfoglalt helyzetükhöz képest földközi-tengeri, északi-tengeri, tengermelléki és kontinentális fajtaköröknek nevezem, s a négy fiatalabb európai ősemberfajtára – az aurignacira, a cromagnonira, a pireneusira, a furfoozira – vezetem vissza. E csoportokon belül a főfajták megjelölésére is legalkalmasabbnak tartom az ősidőkre utaló tágabb tartalmú földrajzi neveket, aminők a mediterrán, atlanto-mediterrán, orientális, indid, északi, paleoeurópai, alpesi, kelet-európai, eurázsiai, vagy turáni, délkelet-európai, dinári, elő-ázsiai elnevezések. A kelet-balti és taurid nevek a kelet-európai és elő-ázsiai fajtának csupán egy-egy töredékére illenek, s fajtanévként való alkalmazásuk éppoly elhibázott, mint az egyes népekre utaló s nálunk újabban szívesen használt ugoros, törökös, dél-magyar, armenoid, sémita nevek használata.
A fajták rokoni kapcsolatainak tisztázása során különös figyelmet fordítottam az eddig jelentőségükhöz mérten nem méltatott euroamerikai összefüggésekre. Az amerikai fajták nemcsak földrajzi helyzetük, hanem biológiai fajtajellegeik szerint is köztes helyzetet foglalnak el az ázsiai sárga bőrű és az európai fehér bőrű emberfajták közt. Ezért semmiképpen sem tudom magamévá tenni azt a közismert tanítást, mintha az indianid néven összefoglalt, de az európai fajtákhoz hasonlóan négy vagy legalábbis három fajtakörbe tartozó amerikai emberfajták az ázsiai sárga bőrű fajtakörnek valamikor keleti irányba kivándorolt szélső ágazatának az ivadékai volnának. Ellenkezőleg: az amerikai fajták egyik csoportja – a margid és lagid fajták, valamint az eszkimoid fajta is – határozottan európai jellegű, s a hosszú koponyájú földközi és északi fajták közeli rokona; az ázsiai fajtákhoz vajmi kevés közük van. Egy másik csoport a túl rövid koponyájú tengermelléki fajtákhoz áll közel, míg a harmadik átmeneti alak, s köztes helyzetet foglal el az ázsiai és az európai rövid koponyájú fajták közt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése